Az alábbi cikk még 1975-ben jelent meg magyarul egy akkori orosz SciFi író tollából. Elképesztő, hogy azóta semmi sem történt ez ügyben, s minden maradt a régiben (bár pl. a Szovjetúnió szétesett, és ezzel a cikkben említett kezdeményezések is elhaltak). Mintha az emberiségnek nem volna égetően szüksége a kreativitásra, s annak hatékony fejlesztésére. Vagy mintha a kreativitás titkait egy gnosztikus csoport őrizné úgy, hogy nem tudunk róla, s mindent megtenne azért, hogy titkaik ki ne szivárogjanak. Pedig az alább vázolt, s kezdetleges módszerek hatékonysága mellett saját tapasztalatból is tanúságot tudnék tenni. Ha pedig helyettük alternatívákat próbálnánk keresni (pl. interneten), akkor csupán halovány árnyait találjuk meg azoknak a markáns eszközöknek, melyeket használva - korunknak émelyítő céljait szem előtt tartva - akár rengeteg pénzt is hozhatna a konyhára. S nem beszélve arról a sikerélmény érzésről melyet alkalmanként egy-egy ötlet agyunkba tolakodásakor elkerülhetetlenül tapasztalhatunk.

Az ne zavarjon senkit, hogy tehát több mint 40 éves írásról van szó, s benne fel-felbukkannak az akkori világ - ma már lassan feledésbe merülő - momentumai (pl. NSZK, Lenin-díj, stb.). Azt is figyelembe kell venni, hogy abban a korban a SciFi mellett még nagyon háttérbe szorultan létezett az azzal nem azonos Fantasy műfaj, s a mai SciFi is - sajnos - nagyrészt ezen utóbbival fertőzötten bővíti a könyvespolcokat. Az akkori tudományos fantasztikum átéléséhez számos ajánlott "alapmű" létezik, köztük pl. Stanislaw Lem Solaris-a, vagy a Sztugackij fivérek Stalker-e (nem az abból készült film, vagy a forgatókönyve, hanem az eredeti 3 részes mű). 

 - - - - - - - - -

A fantázia vektorai

(HENRICH ALTOV)

A kutatók alkotói képességeit még a nem is olyan nagyon messzi múltban is valami nagyon megfoghatatlan, gyakorlatilag nem vizsgálható jelenségnek tekintették. Ha az ember időről időre „megvilágosodik”, akkor sajátja az alkotás képessége, ha nem — ez azt jelenti, hogy nincs ilyen adottsága. Napjainkra már megállapítást nyert, hogy az alkotói tehetség sok más tulajdonság ötvözetéből jön létre. És ha a tudomány még nem is ismeri e képességek pontos képletét, azt biztonsággal állíthatjuk, hogy valamennyinek része a fantázia. Ahogyan a szén minden szerves vegyületben jelen van, úgy adja a fantázia kivétel nélkül minden alkotói tulajdonságnak feltétlen és nagyon fontos elemét. Ezeknek a tulajdonságoknak a fejlesztése a képzelet, a fantázia fejlesztését jelenti.

 De meglepő ellentmondás: a fantázia óriási jelentőségének felismerését nem kísérik a fejlesztésére irányuló tervszerű erőfeszítések. Az iskolában nincsenek képzeletfejlesztő órák, az egyetemi hallgatók nem vesznek részt alkotó képzeletfejlesztési előadásokon, az aspiránsok nem készülnek képzelőerő-vizsga letételére. Berk pszichológus — Raymond Jones Zajszint című elbeszélésében — keserűen állapítja meg: „Így aztán, ahogy végigmegyünk növekedésünk hepehupás folyamatán, iskolába járunk, nevelésben részesülünk, ezt a zajszűrőt egy olyan vörös vonalra állítjuk be, amely a külvilág és az alkotókészségünk szolgáltatta adatokból csakis a puszta minimumot engedi át.

 Ettől kezdve elvetjük a külvilágnak mindazokat a tényeit, amelyek gondolkodásmódunkhoz nem igazíthatók hozzá. Az alkotó képzelet szárnyait lenyesegetjük.

 A fantázia fejlesztésének egyelőre egyetlen tömeges és gyakorlatilag hatékony eszköze a tudományos-fantasztikus irodalom, a sci-fi olvasása marad. Nyilvánvaló, hogy az iránta megnyilvánuló, korunkat oly jól jellemző érdeklődésnek számos oka van. Kérdőíves közvélemény-kutatással pontosan kimutattak egy olyan törvényszerűséget, amely szerint az alkotó munkát végző emberek sokkal erősebben vonzódnak a tudományos-fantasztikus irodalomhoz, mint más olvasók.

 Különösen erős a vonzódás a sci-fihez a mérnökök és a tudósok között. A megkérdezett mérnökök és fizikusok 52 százaléka megjegyezte, hogy az ilyen jellegű műveket mindenekelőtt a bennük található új tudományos-fantasztikus elképzelésekért becsülik. Ebben a vonatkozásban a sci-fi valóban sokat adhat a gondolkodó mérnöknek: a feldolgozásra érdemes témától kezdve egészen a kész megoldásig, amelyet éppen csak mérnöki nyelvre kell áttenni. Nemrégiben, például az NSZK-ban a 1 229 969. számú szabadalmat a feltalálás tárgyának ilyen megjelölésével adták ki: „Ásványi kincsek kiaknázásának módja kozmikus lelőhelyeken, amelyet az különböztet meg, hogy lelőhelyként — teljes, nem nagy tömegében — aszteroid kerül alkalmazásra, olyan keringési pályával, amely mellett elfogadhatóak az aszteroid Földre szállításához szükséges impulzus megvalósításakor felmerülő költségek.”. A fantasztikus irodalom ismerője rögtön észreveszi, hogy e találmány szerzőinek sorában illett volna megjelölni Jules Vernét (Arany meteor) és Alekszandr Beljajevet (A KEC-csillag) is.

Az elmúlt évek szabadalmi dokumentációit lapozgatva az ember önkéntelenül is felfigyel arra, hogy mind gyakrabban találkozhatunk a fantasztikum határát súroló, sőt helyenként azt át is lépő találmányokkal. Itt van például a közelmúltban kiadott, 239 797. számú szovjet szerzői tanúsítvány: „Mozifilmek forgatásának és lejátszásának módja, amely azzal válik ki, hogy mozgásérzet keltése céljából a film forgatása alatt a perifériás idegek elhelyezkedési pontján a színész testére elektródákat erősítenek, és játék közben — mondjuk egy magnetofonra — felveszik a kibocsátott biojelzéseket; a film vetitése közben pedig a néző testének megfelelő részeire helyeznek elektródákat, amelyekkel továbbítják a színész játéka alatt fel vett biojelzéseket.” A fantasztikus irodalom szerelmesei tudják, hogy ez az elképzelés már a harmincas években fel merült.

A science fiction ötleteinek direkt felhasználása a tudomány és a technika egy-egy újabb ágának korai szakaszában fordul elő a leggyakrabban. Bizonyos — igaz, nagyon rövid — ideig a tudás egy egy ilyen újonnan létrejött hajtásában a fantasztikus irodalom a felmerülő elképzelések egyik legfőbb forrása. V. V. Parin és R. M. Bajevszkij szerint így történt például az űrbiológia esetében. „Sci-fi íróink sok olyan kibernetikai elképzelést vonultattak fel műveikben, amelyeket mi az űrbiológia igazi fegyverévé tehettünk — és tettünk is. Így például az anabiózis — az életfunkciók időleges megszűnése vagy csökkenése — szabályozásának kérdés köre óriási jelentőségű nemcsak a bolygó közi repülések biztosításánál, de a Naprendszeren belül talán még a mi évszázadunkban megvalósuló, hosszabb időtartamú űrrepüléseknél is. E kérdés legrészletesebb vizsgálatát sajnálatos módon nem a tudományos szakirodalom, hanem I. Jefremov: Az Androméda-köd c. regénye tartalmazza.

 Még a tisztán kalandos fantasztikus mű is gyakran érdekes feladatokkal szolgál a feltalálóknak. Íme egy részlet Harry Harrison: A féktelen planéta című fantasztikus elbeszéléséből:

„Amikor Yason az alkarjára csatolta a revolvertáskát, és kézbe vette a pisztolyt, észrevette, hogy hajlékony huzallal Össze vannak kötve. A pisztolyagy pontosan illeszkedett a kezébe.

Ebben áll az erőtáska minden rejtélye.

— Bruccio ujja megérintette a vezetéket. — Amíg a pisztoly munkában van, a huzal szabadon lóg. De amint vissza kell tenni a tokba...

Bruccio valamit csinált, a huzal feszes vesszővé változott, a pisztoly kipattant Vason kezéből, és a levegőben lógott.

— Nézzük tovább!

A huzal által felkapott pisztoly lebukott a tokban.

— Amikor pedig elő kell rántani a pisztolyt, ugyanez történik, csak fordított sor rendben

— Hát ez csodálatos! — mondta Vason.

— De mégis, mi kell hozzá? Füttyentsek, vagy csináljak még valami mást is?

— Nem, nem hang irányítja. — Bruccio még csak el sem mosolyodott. — Annál sokkal finomabb és pontosabb. Most próbáld elképzelni, hogy a bal kezeddel megmarkolod a pisztoly agyát... Úgy, és most görbítsd meg a mutatóujjadat. Látod, mennyire megfeszülnek a csuklódban az inak? Szóval a jobb csuklódban érzékeny adó helyezkedik el. De csak olyan impulzusoknak az együttesére reagál, amelyek azt jelentik: „A kéz kész a pisztoly fogadására.” Fokozatosan kialakul a teljes automatizmus. Éppen csak átsuhan az agyadon a pisztoly gondolata, és már ott is van a kezedben. Ha már nincs szükséged rá, visszatér a tokba.”

Csaknem kész technikai feladat egy „műszeradagoló” szerkezet előállítására. Jól jönne az ilyen eszköz a sebészeknek, a hegesztőknek, a szerelőknek, a fotó- riportereknek...

 Nyilvánvaló, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nem mindig nyújt helyes és érett elképzeléseket. Az olvasó nemegyszer olyan eszmékkel találja magát szemben, amelyek tudományos-technikai szempontból vitathatók vagy kétes értékűek. Sőt sok esetben a fantasztikus eszme teljes egészében helytelen. De eredetiségének és szokatlanságának erejével gyakran felkelti a kutatók érdeklődését, intenzív vizsgálatokra késztet; ez azután értékes felfedezésekhez vagy találmányokhoz vezethet.

A Lenin-díjas Jurij Gyenyiszjuk mondta el a következő történetet: „Elhatároztam, hogy érdekes témát találok ki magamnak: nekivágok egy, a fénytan lehetőségeinek határát súroló, nagy feladat megoldásához. Ekkor eszembe jutott I. Jefremov egyik félig elfelejtett elbeszélése. Ez a múlt árnyai, amely arról szól, hogy a körülmények ritka összejátszása folytán egy barlangban létrejön a fényképezőgép hasonmása. A barlang szűk bejárata tölti be az optika bemeneti nyílásának szerepét, a bejárattal szembeni kátránnyal borított fal pedig a rég letűnt korok pillanatait megörökítő, hatalmas fényképezőlemeznek felel meg. Gyenyiszjuk másként közelített a kérdéshez: nyerhetnénk-e vajon általában objektív nélküli képet? A kutatások a holográfia egyik rendszerének feltárásához vezettek. És ehhez az első lökést az elbeszélés adta! „Nemcsak, hogy nem tagadom — mondja Gyenyiszjuk —‚ de szívesen hangoztatom I. Jefremov sajátságos részvételét a munkámban.”

A science fiction segít abban, hogy feloldjuk a pszichológiai gátlásokat, amelyek — a tudomány fejlődéséhez nélkülözhetetlen — „őrült” elképzelésekhez vezetnek. A tudományos-fantasztikus irodalomnak ez a finom és ma még kevéssé ismert hatása lassan a modern tudós szakmai tréningjének egyik elemévé válik.

A tudományos-fantasztikus irodalom hatásmechanizmusa rendszerint úgy érvényesül, hogy kapcsolatba lép a reális munkahipotézisekkel. A reakció lényegét akkor értjük meg, ha segítségül hívjuk az alkotói folyamat B. M. Kedrov által fel állított képletét:

 A feladat megoldását keresvén, az emberi agy meghatározott irányban (α) halad az egyes faktoroktól (E) annak a sajátos O-nak a tisztázása felé, amelynek ezek a tények a jellemzői. A következő lépés a B általános jellegének megállapítása kell, hogy legyen, azaz a törvény, az elv stb. megfogalmazása. Az E és az O közötti átmenet nem jelent különösebb nehézséget, de a O-tól a B-ig vezető utat megismerési-lélektani gát (I) torlaszolja el. Szükség van egy (G) ugródeszkára, amely lehetővé teszi a gát leküzdését. A leggyakrabban ez egy véletlenszerűen felötlő asszociáció, amely az (α) vonal és a gondolatok másik (β) vonalának metszésében jelenik meg.

 A tudományos-fantasztikus irodalom a vonal szerepében fejt ki pozitív hatást.

A science fiction közvetve is hat az alkotás folyamatára. Olvasása nyomán folyamatosan gyengül a pszichológiai tehetetlenség, növekszik az új befogadásának képessége. Kedrov képletén ezt úgy lehet ábrázolni, mint a megismerő lélektani gát erejének csökkenését, és az ugródeszka önálló megteremtése képességének megjelenését — azaz a gát feloldását a (β) vonal közvetlen külső beavatkozása nélkül.

 Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom az alkotói képességek fejlesztésének egyedüli eszköze, de kétségtelen, hogy egyike a legfontosabbaknak. A sci-fi lehetőségei ebben az értelemben még messze nem merültek ki. De vajon nincsenek-e még más lehetőségek is a képzelőerő fejlesztésére?

 Az ebben az irányban végzett kevésszámú kísérlet egyike John Arnoldnak, a stanfordi egyetem professzorának a nevéhez fűződik. Arnold módszere értelmében a feltalálóknak egy kitalált bolygó, az Arktur IV. adott körülményei között kell megoldaniuk feladatukat. E képzelt bolygón sajátságos körülmények uralkodnak: felületén a hőmérséklet -43 és -151 között ingadozik; a légkört metán, a tengert ammónia alkotja; a nehézségi erő a földinek tízszerese. Az Arktur IV-et értelmes lények, a metániak lakják. A kezükön három ujj van, az arcukon csőr, három szem, a testüket toll borítja...

 Arnold az órákon következetesen metáni technikát konstruáltat a diákjaival — házakat, közlekedési eszközöket, utakat, munkaeszközöket... Nem kevés pszichológiai akadályt kell legyőzni ahhoz, hogy az Arktur IV. körülményeinek megfelelően valaki például gépkocsit találjon ki. Az ehhez hasonló feladatok megoldásával Arnold professzor hallgatói fokozatosan fejlesztik a képzeletüket.

 Arnold módszere sajnos igen szegényes — lényegében egyetlen gyakorlatnak számtalan változata. Az alkotó fantázia hatékony fejlesztéséhez pedig egész gyakorlatrendszerre, főleg pedig a képzelet munkamódszerének oktatására van szükség. Nem elég azt mondani: „találjon ki valamit!” — azt is meg kell magyarázni, milyen fogásokat kell alkalmazni ennek során.

A fantasztikus irodalom, amely oly könnyen ruházza fel hőseit a legkülönfélébb tulajdonságokkal: láthatatlansággal, halhatatlansággal, a falakon áthaladás, az alakváltoztatás képességével, amely lehetővé teszi, hogy szereplői pusztán akaraterejük segítségével az égbe repüljenek — nos, a gátlástalanul merész science fiction rendkívül félszeggé válik, amikor a fantázia fejlesztésére fordul a szó. E ponton a valóság túlszárnyalta a fantasztikus irodalmat: hazánkban kidolgozták az alkotó képzelet fejlesztésének tanfolyamát. A tanfolyamot a Feltalálók és Újítók Össz-szövetségi Társaságának (VOIR) Központi Tanácsa keretében az Újításmetodikai Kollektív Laboratórium szervezete, és Bakuban, az Azerbajdzsán SZSZK fővárosában, a szövetség helyi intézetében tartják az előadásokat.

 A fantázia vektoriális mennyiség, számszerűen is kifejezhető jelentése és irányultsága van. Irányítása azt jelenti, hogy „kikapcsoljuk” és „bekapcsoljuk”, tudunk változtatni a feszültségén; főleg pedig tudjuk úgy irányítani, hogy maximálisan és alkotó módon térüljön meg. Erre tanít a képzeletfejlesztő tanfolyam.

 A hallgatókkal először felmérő gyakorlatokat végeztetnek, amelyek kimutatják a fantázia képességének kiinduló szintjét, és lehetővé teszik az adott csoport számára a legmegfelelőbb gyakorlóprogram kijelölését. Íme a gyakorlatok egy példája: „fantasztikus élőlényt kell kitalálni”. Első pillantásra ez igazán egyszerű. Elképzelünk egy kutyát, sasszárnyakat és delfinfarkat teszünk hozzá — ez nem lenne elég fantasztikus? De vajon csakugyan olyan nagyon használtuk a képzeletünket, amikor gépiesen egymáshoz illesztettük a már ismert állatok test részeit? Hiszen minőségileg semmi újat nem kaptunk. Pedig az ilyen mechanikus egymáshoz illesztés valamikor igen jó eljárás volt: a mítoszokat, legendákat, meséket fantasztikus élőlények (kentaurok, vízitündérek, sellők, sárkánygyíkok) népesítik be, amelyeket az illesztés módszerével „csináltak”. A modern tudomány azonban ma már sokkal magasabb, a tudomány jelenlegi színvonala által meghatározott követelményeket állít az alkotó fantázia elé. A régi módszer megváltozott, rugalmasabbá, sokoldalúbbá vált.

 A képzelőerő magasabb szintű működésének számos jó példáját találjuk a tudományos-fantasztikus irodalomban. Sz. Ganszovszkij Az öböl gazdája c. elbeszélésében például egy olyan állatot ábrázol, amely külön-külön egysejtű szervezetekre tud szétesni. Amikor viszont vadászni indul, ezek a sejtek egy egységes organizmussá egyesülnek, és a tenger fenékről valami óriás polipszerűség emelkedik ki...

Az alkotó képzelőerő-fejlesztési tanfolyam valamennyi programjának kidolgozásakor minden gyakorlatot először sci-fi írókon próbáltak ki. Ez megfelelő alapot adott az összehasonlításra, lehetővé tette egy sajátos „fantáziaskála” felépítését. A fantázia fejlettségi szintje az edzések megkezdése előtt rendszerint hihetetlenül alacsony. A szikra csak nehezen kap lángra, és általában rögtön ki is alszik.

Ez egyáltalán nem véletlen. Az emberi agy fejlődésének egész folyamatában igyekszik alkalmazkodni ahhoz, hogy megszokott képzetekkel operáljon. Most is, alighogy az ember hozzáfog a fantasztikus állat elképzeléséhez, már szolgálatkészen be is ugrik a megszokott minta képe („képzeljünk el például egy kutyát...”) a megszokott kiegészítés („tegyünk hozzá sasszárnyakat”). Száz- és ezerszámra kell kísérleteket végeznünk, amíg a szokványos képzetekhez láncolt gondolat legyőzi a lélektani gátakat.

 Amikor valaki életében először pillant meg tornagyakorlatokat, bizonyára nehéz megértenie, hogy voltaképpen mi is ez: felnőtt emberek összejöttek, hogy valami okból kifolyólag céltalanul hadonásszanak, egy helyben ugrándozzanak, aztán meg ki-ki menjen a maga dolgára anélkül, hogy valamit elvégzett vagy elért volna... Ugyanilyen furcsának tűnhet a külső szemlélő számára a fantáziafejlesztő foglalkozás. Pedig nagyon feszített és komoly munka. Óráról órára sajátítják el a résztvevők a képzelőerő működtetésének fogásait. Először az egyszerűbbeket (felnagyítást, kicsinyítést, „megfordítást,” stb.), aztán a bonyolultabbakat (a tárgy sajátosságainak időbeli módosítását, a tárgy és a környezet kapcsolatának megváltoztatását) — a gondolat így lassan hozzászokik a pszichológiai akadályok leküzdéséhez.

Ha olyan feladatot adunk, amely szerint fantasztikus növényt kell elképzelni, tíz ember közül tíz feltétlenül virágot vagy fát, tehát egy teljes szervezetet kezd meg változtatni. Pedig hát elmehetnének egészen a mikroszintig is: megváltoztathatnánk a növényi sejtet, hiszen még a sejt szintjén végbemenő kis változások is olyan csodálatos növényeket eredményeznek, amelyek a legfantasztikusabb regényekben sem fordulnak elő. Haladhatnánk a makroszint felé is, mondjuk az erdő sajátosságainak megváltoztatásával. Itt ismét csak érdekes és váratlan felfedezéseket tehetünk.

 Minden tárgynak (állatnak, növénynek, hajónak, esztergapadnak stb.) egy sor fontos jellemzője van: kémiai összetétele, fizikai felépítése, mikrostruktúrája („sejt”), makrostruktúrája (a közeg, amelyben él), az energia felvétel módja, a fejlődés iránya és így tovább. Valamennyi determináns megváltoztatható, és a változtatásnak is több tucatnyi módja van. Ezért a képzeletfejlesztő tanfolyam anyagához tartozik a fantogramma összeállításának ás felhasználásának oktatása, valamint gyakorlása. A fantogramma olyan táblázat, amelynek egyik tengelyére a tárgy változó jellemzői kerülnek, a másikra pedig a változtatás fő módszerei.

 A fantázia gazdagsága jelentős mértékben az összegyűjtött kombinációk változatosságától függ. Lényegében ez adja a fantogrammát. Ám az edzések előtt e kombinációknak csak elszigetelt szilánkjait őrzi, amelyek — a szakmai gyakorlat eredményeképpen — csak a sci-fi írók esetében alkotnak a fantogrammához hasonló egységes egészet.

 A képzelőerő működési technikájának tanulása egy cseppet sem emlékeztet a módszerek szokványos bemagolására. Egy és ugyanannak a gyakorlatnak, a résztvevő egyéniségétől függően, más- más megoldása is lehet. A technikai fogások, akárcsak a zenében, itt is csak az individuum tulajdonságai érvényre juttatásának segédeszközei; az érdekesen megoldott feladatok nem egyszer igazi esztétikai élvezetet nyújtanak, mint egy szépen eljátszott zenemű.

— Vegyük például a fát, mint objektumot — mondja a gyakorlatvezető —‚ ás alkalmazzuk a nagyítás módszerét.

Az egyik hallgató, fiatal mérnök, ki megy a táblához.

— Tehát nagyítani kell a fát. Nos, akkor a magassága legyen háromszáz, nem, legyen négyszáz méter...

— Van ilyen fa — jegyzi meg valaki a helyén.

— Igen — bólint a mérnök, de ezzel én csak elkezdtem a nagyítást. Mondjuk, a fa magassága ezer méter. Vagy kétezer. Az ágak bizonyára nem bírják el a saját súlyukat, meghajlanak, mint a konzolok. A súly a hosszmérték köbével arányosan növekszik. Tehát a kétezer méteres törzsnek viszonylag kis ágai lesznek. Nézzük tovább: kétezer méter, háromezer...

— Még nincs új minőség — figyelmezteti a gyakorlatvezető.

— Legyen a magasság tízezer méter. Akkor a csúcs az örök hó szférájába kerül. És itt az új minőség.

— Kicsit bátrabban, kérem — a gyakorlatvezető kitart a magáé mellett.

— Húszezer...

— Méter?

— Nem. Húszezer kilométer!

A terem megélénkül. Váratlan ugrás: a fatörzs most a Föld átmérőjének másfélszerese.

— És hogy fest ez a... ez a növény?

A táblán megjelenik az A ábra.

 A mérnök egyébként rögtön észbe kap.

— Nem, nem így... A törzsre hatást fejt ki a Coriolis-féle erő, és a csúcs meghajlik. És a csúcsnak egyébként is a mélybe kell törekednie, a meleg, a levegő felé... A gondolat tehetetlensége volt, hogy elnagyítottam a magasságot, fölfelé húztam a törzset. Úgy kell megnyúlnia, hogy eközben a Föld felszínén maradjon. És akkor máris kiküszöböltük a tartósság problémáját: a fa egyszerűen a földön fekszik (B ábra).

— Bizonyára nem ez az egyetlen fa — segíti az óravezető.

— Természetesen. Sok van belőle. És az egész együtt így néz ki.

A táblán megjelenik a harmadik rajz.

— A Mars-csatornákra hasonlít. De hát miért is ne? Miért ne feltételezhetnénk, hogy a csatornák a Marson nemcsak egyszerű vegetációövezetek (volt egy ilyen hipotézis), hanem éppen ilyen globális fák?... Lehet hogy nem a Marson, hanem valamilyen más bolygón.

Az egyik hallgató, aki asztrofizikus, ellenvetést tesz:

— Az úgynevezett Mars-csatornáknak egy sor sajátossága van, amelyeket minden új hipotézisnek magyaráznia kell. A szezonális változások, példának okáért. Vagy némelyik csatorna megkettőződése...

— Helyes — feleli a mérnök. — A törzs tovább növekszik, megjelenik a második fordulat, Innen a kettőződés... A Mars viszonyai között különben is jó, ha a fának globálisak a méretei. Valamelyik része mindig oda esik. ahol nyár van. A Marson különben sincsenek óceánok, nincsenek tengerek, Semmi nem akadályozza a terjeszkedését...

— A fa csak része a bioszférának. — Az asztrofizikus nem hagyja magát. — Nem létezhet önmagában.

— Senki nem állította, hogy a Marsnak nincs bioszférája! Éppen arról van szó, hogy a fa belsejében található. Hiszen a törzs nemcsak hosszú, hanem széles is. A belsejében fejlődik az élet, az is lehet, hogy értelmes élet...

 Egy félóra elteltével a legkisebb részletekig kidolgozták a Mars bioszférájának hipotézisét. Ez persze tisztán fantasztikum, de lehet, hogy nem kevésbé érdekes, mint a gondolkodó óceán, amelyet Stanislaw Lem ír le a Solaris-ban.

 Tegyék hát próbára a képzeletüket, egy félóra alatt próbáljanak meg kitalálni valamilyen fantasztikus növényt. Most már van mivel összehasonlítani...

 A gyakorlatok másik fajtája a „fekete doboz”-kísérlet.

 Tegyük fel, hogy az űrhajó, miután leküzdötte a hatalmas bolygóközi távolságokat, valamilyen ismeretlen égitest felé közeledik. Egyezzünk meg abban, hogy az égitestet vékony réteg feltételes felhő borítja, amely átengedi az űrhajót és az arról lebocsátott automata állomásokat, de nem enged át semmiféle sugárzást A felhőrétegen keresztül vezetékes kapcsolat se létesíthető. Ezek természetesen képzelt felhők, amelyekre csak azért van szükség, hogy megteremthessük a „fekete doboz”-szituációt.

 Ahhoz, hogy az űrhajó leereszkedhessen a bolygó felszínére, előzetesen egy automatikus állomást kell leküldenie maga helyett. Ha az állomás az égitesten töltött tíz óra után szerencsésen visszatér, akkor az űrhajó is elkezdheti a leszállást. A hallgatókkal előzetesen közlik, hogy ezen a bolygón ugyanazok a fizikai törvények, ugyanolyan geológiai, klimatikus stb. tényezők uralkodnak, mint a Földön, a Holdon vagy a Marson. CSAK EGYETLEN TÉNYEZŐT VÁLTOZTATTAK MEG.

Melyik az? Éppen ezt kell megállapítani a lehető legkevesebb számú kísérlettel. A tanár „játssza” a bolygót, a hallgatók az űrhajó legénységét.

 Mivel a feladat egyik feltétele, hogy az űrhajóról semmi nem látható, csak egy kiút van: automata állomások lebocsátása. A feltételezett felhők alá leszállt állomás és az űrhajó között nem jöhet létre kapcsolat, így a „legénység” kénytelen előre beprogramozni az állomást: ereszkedjék a felhők alá, hajtsa végre ezt és ezt, azután térjen vissza. Minden állomás elindítása a Q-faktor megállapítására irányuló kísérlet modellje. Ez a Q pedig bármi lehet, kivéve az idegen civilizációt — feltételezett ugyanis, hogy az égitesten nincs értelmes élet. Lehet a Q-faktor például a távolság fokának századrészével fordított arányban csökkenő nehézségi erő. Vagy egységes, zárt vulkáni rendszer a bolygó felszínén. Vagy éles hegycsúcsok amelyek elérik a feltételezett felhőket. Vagy más időritmus...

 Már a „legénység” első lépései is jól illusztrálják a helyzet drámaiságát. Íme, néhány részlet a magnetofonra felvett dialógusból:

 — Indítjuk az automata állomást. Feladata, hogy leereszkedjék a felszínre, talajmintát vegyen... felvételeket készítsen... és egy óra elteltével térjen vissza.

— Az állomás nem tér Vissza.

— Miért?

— Az önök dolga megtudni, hogy miért.

— Jó. Ez lehetett véletlen is. Útnak indítunk még egy állomást. Ugyanazzal a programmal.

— A második állomás sem tér vissza.

— Különös... Annak figyelembevételével, hogy állomásainkon olyan automaták vannak, amelyek csak biztonságos helyen hajtják végre a leszállást.

— Hogyan bizonyosodnak meg arról, hogy biztonságos a hely?

— A domborzat alapján biztosan... Ha odalenn sík a talaj, az azt jelenti, hogy veszélytelen a leszállás.

— Nagyszerű. És ha a leszállás helyét kijelölő rendszerrel ellátott két állomás mégsem tér vissza... Mit szándékoznak tenni ezután?

 Hihetetlen, hogy ilyen helyzetben milyen erősen hat a pszichológiai tehetetlenség! A „legénység” a gyakorlatok első szakaszában gyakran több tucat állomást veszít el, és csak ekkor kezd gondolkozni azon, hogy a megszokott taktika ebben az esetben talán nem alkalmazható.

— Akkor legyen úgy, hogy az állomás a felhők alá ereszkedik, felvételeket készít, és nyomban visszatér. Csak egy egészen keveset, nem többet, mint egy métert süllyed a felhők alatt.

— Az állomás visszatér.

— Végre! A felvételek sikerültek?

— Igen.

— Mi van rajtuk?

— Füves puszták, dombok, erdők. Minden olyan, mint a Földön. A felvételek tíz kilométeres magasságból készültek. Légköri mintát is kaptak, a levegő is olyan minta földi...

— Akkor miért nem tértek vissza azok az állomások, amelyek leszálltak ebben a körzetben?

— Az önök dolga megtudni, hogy miért.

— Lehetséges-e, hogy a következő állomás, tíz kilométeres magasságban maradván, rádióadóval felszerelt szondát dobjon le?

— Lehetséges.

— Rendben van, indítjuk az állomást. Fent marad a felhők alatt, és a szondát lebocsátja egy sík területre, mondjuk egy dombra, ahonnan jeleket továbbít az állomásnak. Az állomás feljegyzi a jeleket, és visszatér az űrhajóra.

— Az állomás visszatér, de a szondának semmilyen jelzését nem rögzítette.

— Miért?

— Az önök dolga megtudni, hogy miért.

 A gyakorlat folytatódik, és a „legénységnek” majd csak sokára sikerül meg állapítania, hogy ezen a bolygón a Q-faktor — a fény ás más elektromágneses rezgések késleltetett sebessége — mind össze egy centiméter másodpercenként. A tíz kilométer magasságban tartózkodó állomáshoz tizenkét nap alatt jut el a fény. Az állomás füves pusztaságot, folyót, dombokat lát — odalent pedig mocsár van és hegycsúcsok...

 Három-négy ilyen gyakorlat plasztikusan szemlélteti a hallgatók előtt, hogy milyen könnyen elhatalmasodik az emberen a pszichológiai tehetetlenség. A tanárnak viszont lehetősége nyílik, hogy tanulmányozza a hallgatók egyéni sajátosságait. Amikor — bármennyire is csak feltételezettek — mégiscsak egyik állomás a másik után pusztul el, és kritikus helyzet áll elő, akkor jól kirajzolódik a „legénység” minden tagjának magatartási stílusa.

 Ugyanilyen jellegű gyakorlatokat az után másképpen hajtanak végre, amikor az irányított fantázia fejlesztése a cél. A „legénység” két tagja a következő lépésre vonatkozó javaslat megtételével foglalkozik. A harmadik is csak egyfélét csinál, az elkészült javaslatok pszichológiai tehetetlenségét ellenőrzi. Ha ez kimutatható, a javaslatot nem engedi tovább. A nyert információ („az állomás nem tér vissza”) a „legénység” negyedik tagjához kerül, aki a különös jegyeket, azaz a Q-faktor feltűnésének jeleit és formáit regisztrálja. Az ötödik és a hatodik ember csak a különös jegyek lehetséges magyarázatait keresi, hipotéziseket állít fel. Ennek alapján a két első hallgató megjelöli, mit kell tenni a továbbiakban.

 Azok a hallgatók, akik a „legénység” tevékenységét figyelik, ismerik a bolygó titkát, és így elemezni tudják (persze magukban, nem súghatnak a gyakorlat résztvevőinek) a kutatás menetét. A tudományos alkotó munka folyamata pontosan és szemléletesen áll előttünk.

 Az újítói feladatok modern, heurisztikus megoldásának algoritmusa következetes lépésekre bontja az alkotói folyamatot. E lépések közül sokat csak megfelelően magas szintű képzelet birtokában lehet megtenni.

 Íme egy feladat feltételei: „Növelni kell a tolózár ellenálló képességét egy olyan vezeték esetében, amelyen a reteszt tönkretevő pulpa halad át” A feladat olvasójában rögtön felvillan a szerencsétlen retesz képe. Ez pszichológiai gátakat teremt, amely mér eleve mintegy ráerőszakolja az emberre a reteszről alkotott szokványos elképzeléseket; a körülbelüli méreteket, működésének megközelítő gyorsaságát, hozzávetőleges értékét. Még hozzá sem láttunk a feladat megoldásához, és máris pszichológiai gátak tornyosulnak, a szokványos keretek közé zárván a gondolatot. Itt válik szükségessé a fantázia. Megbízható munkaeszköznek bizonyul, amely elősegíti ezeknek a pszichológiai gátaknak a feloldását.

 Az újítói feladatok megoldásának algoritmusában ez a lépés a MIÉ-operátor alkalmazásával áll kapcsolatban (M = méretek, I = idő, É = érték). A MIÉ operátor: hat képzeletbeli kísérlet, amelyet az adott feladat feltételeinek figyelembevételével végzünk el. Az első kísérletnél kezdjük el korlátlanul csökkenteni a tárgy méreteit, és látni fogjuk, hogyan változik a feladat és ennek során milyen új megoldások válnak lehetővé. Ha gondolati úton a csővezetéket kapilláris csövecskévé alakítjuk, a szokásos retesz már eleve alkalmatlannak bizonyul. A cső elzárását másképpen, mondjuk szűkítéssel kell megoldani. Miért is ne dobhatnánk ki a reteszt a nagy csővezetékben is? Ha rájövünk, hogyan kell összeszűkíteni a vezetéket Úgy, hogy eközben ne préselődjenek össze a szilárd falak, a feladatot meg fogjuk oldani.

 A második kísérlet: képzeletben meg- növeljük a csővezeték méreteit. Mi kell ahhoz, hogy elzárjuk az utat egy tíz kilométer... ezer kilométer átmérőjű csővezetékben?

 Egyszerű feladatot választottam példának, de ezen is látható, hogy mennyire szükség van ez ilyen gondolati úton végzett kísérleteknél arra, hogy tudjuk használni a fantáziát. És itt van szükség azokra a készségekre, amelyeket a „találjunk ki egy fantasztikus állatot” típusú feladatok során sajátítottunk el.

 A pszichológiai tehetetlenség sokarcú jelenség. Nem sokkal azután, hogy visszaszorítottuk a MIÉ-operátor segítségével — újfent megjelenik, ezúttal a tárgy szerkezetéről alkotott, ránk kényszerített elképzelés formájában: „A retesz valami szilárd, áthatolhatatlan dolog...” Most ismét a fantázia siet a segítségünkre. Képzeljük el kísérletünk tárgyát kis emberkék alkotta tömeg formájában. Hogyan kell viselkedniük ahhoz, hogy elzárják a csővezetéket, de eközben az érc részecskéi ne koptassák el őket? Ha a „kis emberkék alkotta tömeg” fantáziaképével helyettesítjük a retesz megszokott műszaki képét, kitűnő erőtlenség mentesítő modellt kapunk a képzelt kísérletekhez. A kis emberkék bár mely parancsunkat teljesíteni tudják: ők nem félnek a „nem lehet”-től. Azután, ha már nyilvánvalóvá vált mit is kell csinálniuk az emberkéknek, majd ismét visszatérhetünk a technikai megoldáshoz. És lehet, hogy ez már egy új, a megszokott retesztől teljesen elütő forma lesz...

 A mérnök, aki a „Mars-beli” fákat kitalálta, a közelmúltban benyújtotta első szabadalmát.

Az elnevezése teljesen prózai: „Padlóviasz”. A képzeletfejlesztő tanfolyam nem tette hát a mérnököt „felesleges fantasztává”. (Gyakran kellett hallanunk ilyen aggályokat.) Sokan lettek feltalálók azok közül is, akik az „űrcsapat” tagjaként a feltételezett felhőktől övezett bolygók Q-faktorait követték figyelemmel.

 A gyakorlatok mellett ebben nem kis szerepet játszott a science fiction kiadós olvasása is.

Ritka cikk az, amely manapság a fantasztikus irodalomról szólván elmulasztaná megemlíteni, hogy az elsősorban szépirodalom, amelynek fő feladata — az ember felfedezése.

Nos, nem vitatom: a sci-fi tényleg szépirodalom, és az ember felfedezésével valóban foglalkozni kell. De hát ilyen a tudományos-technikai forradalom dialektikája; a fantasztikus szépirodalomnak közvetlen gazdasági hatása is van.

 Hogy mennyi, azt még senki nem számolta meg; nem felszíni jelenség, nehéz elkülöníteni tiszta formában.

 De ilyen hatás valóban van, és annál bosszantóbb az a szakadék, amely a tudományos-fantasztikus művek kiadási példányszáma és azoknak az olvasóknak a tábora között tátong, akiknek a sci-fi alkotó képzeletük fejlesztéséhez egyszerűen nélkülözhetetlen lenne.

 Az alkotó képzeletet fejlesztő tanfolyam gyakorlatai eközben tovább folytatódnak. Most bonyolultabb gyakorlatok vannak soron.

 Tegyük fel, hogy százmillió évvel ez előtt bolygónkat egy távoli csillagrendszerből iderepült expedíció látogatta meg. Nagy-nagy bánatára a Földön még dinoszauruszok kóborolnak, az értelmes életnek még csak jele sem mutatkozott sehol. A jövevények rendkívül fejlett tudománya lehetővé teszi. hogy nagy pontossággal (plusz—mínusz tízmillió év) ki számítsák a civilizáció létrejöttéhez szükséges időt. Úgy döntenek, hogy visszarepülnek, de a majdani civilizáció számára hátrahagynak valami olyasmit, ami a későbbiekben segítségükre lehet a kapcsolat megteremtésében. Azt a valamit természetesen nem hagyhatták a Földön: száz (plusz-mínusz tíz) millió év alatt egyes kontinensek víz alá kerülnek, mások bukkannak fel helyettük, a „valami” pedig a föld belsejébe kerül. Ésszerűbbnek látszott ezt a valamit a csaknem változatlanul maradó Holdon hagyni.

 És tessék — már a XX. században —‚ az űrhajósok vagy két tucat fekete ládát találnak a Holdon. Látszólag a lehető legközönségesebb ládák, olyanok, amilyeneket postára szoktunk adni, de teljesen simák, tetőnek, varrásnak vagy kulcslyuknak még csak nyoma sincs rajtuk. És rögtön mellettük a ládák eredetét és rendeltetését szemléltető sziklarajzok. A rajz persze csak egyezményes feltevés, amely a problémahelyzet megteremtéséhez szükséges.

 Magnetofonszalag; a felvétel a kezdők csoportjában készült.

 — Mit várnak tőlünk?

— Nem tudom. Elmondtam önöknek, hogy mi a szituáció. Gondolják bele magukat az űrhajósoknak a helyzetébe, akik a ládát megtalálták. És döntsék el önállóan, mit kell tenniük.

— Nem egészen világos a feladat. Hát fogunk egy ládát és elvisszük a bázisra.

— Fognak egy ládát? Igen ám, de amikor megfogják, nyomban széthull.

— Hogyhogy széthull?

— Nagyon egyszerűen. Elporlad, ás a por rögtön gázzá alakul, elszáll — és kész.

— Fogunk egy másik ládát.

— A másik láda is elporlik, gázzá alakul, eltűnik.

— De hát miért?

— Derítsék ki az okát?

— Veszünk egy másik ládát, ás ha elporlad is, összegyűjtjük a gázt, és megvizsgáljuk.

— Az eredmény: nyolcvan százalék szénsavas gáz, húsz százalék nitrogén.

 Óriási vizsgálati módszer: égessünk el például egy könyvet, és a gáz összetételéből fogjuk megítélni a tartalmát... Nem a legutolsó hiba ez. A csoport az egyik ládát a másik után fogja megsemmisíteni, amíg megérti, az egyszerű, nélkülözhetetlen tanulságot — a fantáziát kormányozni kell.

 A fantázia szabad szárnyalását gyakran azonosnak hiszik a változatok primitív sorjáztatásával: „ha akarom, így próbálom, ha akarom, úgy. Formálisan az ilyen sorra vételben a fantáziát semmi nem köti. A valóságban viszont a pszichológiai tehetetlenség teljesen leszorítja a képzeletet. A gondolat az egyszerű kis kombinációk tenyérnyi helyén toporog. Ugyan, miféle szárnyalásról lehetne itt szó?! A szárnyalást vezetni kell.

És még egy magnószalag. A felvétel ezúttal az edzés első szakaszán túljutott hallgatók csoportjában készült. 

— A ládák elhelyezése nem mutat valamilyen törvényszerűséget?

— Nem.

— Jól van. Akkor felvételeket készítünk a ládákról, és az egyiket a bázisra szállítjuk.

— Amikor megfogják a ládát, szétporlik.

— Hogyhogy?

— Nagyon egyszerűen. Elporlad, a por rögtön gázzá alakul, és elszáll. Ennyi az egész.

— Világos... Ostobaság volt hozzá nyúlni a ládákhoz. A gondolat tehetetlensége. Először meg kell értenünk, mit tegyünk. A felhők borította bolygóról sem tudtunk meg semmit mintavétel nélkül. Itt azonban a nélkül is sok mindenre rájöhetünk.

— No de mégis, mit szándékoznak tenni?

— Miért terel minket a tettek felé? Ennél a feladatnál éppen hogy nincs szükség a cselekvésre.

— Miért?

— Akarom mondani: nem kell sietni a tettekkel. A ládák százmillió évig hevertek. Még egy évet vagy akár tízet várni — mi az nekik? Először ki kell dolgoznunk a helytálló taktikát.

— Éspedig?

— Megfordítjuk a feladatot. A jövevények helyébe magunkat állítjuk. Ládákat hagyunk hátra egy olyan civilizáció részére, amely majd százmillió évvel később fog megjelenni. Hogyan programozzuk be a ládákat? Mindenekelőtt meg kell állapítaniuk, milyen az a civilizáció, amely rájuk talált. Ez pedig nem megy az első találkozás alkalmával. A ládák kénytelenek jó ideig tájékozódni, hozzászokni a különböző emberekhez, a társadalomhoz, egy kicsit élniük kell közöttünk, akkor aztán nem fognak hibázni.

— Mi tehát a javaslatuk?

— Ne nyúljunk a ládákhoz. Egy nagy fejlettségű civilizáció számára hagyták itt őket. Akik idehozták, már százmillió évvel ezelőtt bolygóközi repüléseket hajtottak végre. Az ilyen civilizációnak könnyebb megérteni bennünket, mint nekünk azt.

— Hát a ládák?

— Hadd heverjenek. Amint megértettek minket, Ők maguk tesznek majd lépéseket. Persze, ehhez sok időre lesz szükség, hiszen döntésüket felelősség kell hogy áthassa. Nem minden civilizációval kell kapcsolatba lépni, nem mindegyiknek lehet átadni a tudást...

A fantázia irányításában ma az első lépéseknél tartunk. Még szokatlan maga a szóösszetétel is: irányított fantázia. De egy idő múlva hozzászokunk majd a képzelet tervszerű fejlesztéséhez és ahhoz, hogy ennek alapján formáljuk alkotó képességünket. Lehetséges, hogy ez lesz a majdani kommunista társadalom egyik fő sajátossága.

GEREBEN ÁGNES FORDÍTÁSA (1975)

  - - - - - - - - -